A Cél Torokcsakra Suttogása

Olyan sokszor keressük a célt valahol messze, a csillagokban, guruk tanításaiban, vagy a jövő ködös homályában. Pedig a cél néha a legközelebb van hozzánk, a saját hangunkban rejtőzik. Nem a harsány kiabálásban, hanem a torokcsakra csendes suttogásában. Éreztem, ahogy a naplemente vörös fénye megfestette az arcomat. Egy padon ültem, egyedül, a parkban. Kétségbeesetten kutattam a következő lépést, éreztem, hogy valami hiányzik, valami, ami irányt mutat. A fejemben kavarogtak a tervek, az elvárások, a félelmek. Aztán hirtelen csend lett. Mintha valaki lekapcsolta volna a gondolataim zaját. És akkor meghallottam. Nem a fülemmel, hanem a lelkemmel. Egy halk, szinte alig hallható hangot, ami belülről jött. Azt súgta: "Légy őszinte önmagadhoz." Egyszerű volt, mégis mély. Ráébredtem, hogy eddig mindenki másnak akartam megfelelni, csak magamnak nem. A cél nem egy konkrét dolog, nem egy munkahely, nem egy párkapcsolat. A cél az önazonosság. A bátorság, hogy kimondjuk, amit érzünk, hogy vállaljuk a véleményünket, hogy az életünket a saját, egyedi dallamunkra táncoljuk. És a torokcsakra? Az a kapu, amelyen keresztül ez a dallam megszólalhat. Engedjük hát, hogy suttogjon, és vezessen minket a valódi célunk felé.