A Megbocsátás Holdkő Patakja

Éjszaka van. A Hold ezüst fénye lágyan simul a kertre, megvilágítva a rózsabokrok mély árnyait. Ülök a tornácon, a szívem pedig nehéz. Hosszú ideje cipeltem egy terhet, egy régi sérelmet, ami mára szinte a csontjaimig hatolt. Az illető, aki okozta, már nincs is az élők sorában, mégis, a harag bennem élt tovább, mint egy élősködő. Ma találkoztam valakivel, aki emlékeztetett rá. És a fájdalom újra felszakadt.

Aztán eszembe jutott egy régi tanítás. Hogy a megbocsátás nem a másikért van, hanem magunkért. Nem azt jelenti, hogy helyeseljük a tettet, hanem azt, hogy elengedjük a rabságot, ami a harag által tart fogva. Elkezdtem elképzelni egy patakot, ami a Hold fényében csillog. Holdkő patak ez, a megbocsátás patakja. Minden cseppje egy könnycsepp, de nem a fájdalomé, hanem a feloldozásé. A patak folyik, és magával viszi a régi sebeket, a megbántást, a haragot. Ahogy a víz érinti a bőröm, érzem, ahogy a terhem könnyebb lesz. Aztán a patak belemosódik a lelkembe, és ott gyökeret ver egy új érzés: a béke.

Tudom, hogy a megbocsátás nem egy egyszeri aktus. Egy folyamat, ami türelmet és önismeretet igényel. De ma elindultam ezen az úton. Ma engedtem, hogy a Holdkő patak kimossa a lelkem mélyéről a sötétséget. És érzem, hogy szabadabb vagyok.