A türelmetlenség borostyáncsiszolatai

A folyóparton ültem, néztem a vízben tükröződő esti égboltot. A Nap már lebukott a horizonton, de a színek még táncoltak a felhőkön, lassan átadva a helyüket a csillagoknak. Én viszont türelmetlen voltam. Azt akartam, hogy azonnal megjelenjenek, ragyogjanak teljes fényükben, és megmutassák az utat, ami előttem áll. Hiszen oly sok kérdésem volt, sürgető, megoldásra váró.

Éreztem, ahogy a türelmetlenségem szinte égeti a bensőmet, mint a gyenge borostyán kövek súrlódása. Minden mozdulatomban ott volt a vágy, hogy előre fussak az időben, hogy megspóroljam a várakozás kínját. De a természet nem siet. A csillagok akkor bukkannak elő, amikor itt az ideje. A virágok akkor nyílnak ki, amikor a föld engedi. Mindennek megvan a maga ritmusa.

Észrevettem egy öreg fát a folyóparton. Gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, törzse pedig tele volt ráncokkal, a sok vihar emlékeivel. Vajon ez a fa is türelmetlen volt egykor? Vajon akarta, hogy gyorsabban nőjön, magasabbra érjen? Biztosan nem. Ő tudta, hogy az élethez idő kell. Hogy minden évszaknak megvan a maga feladata, és hogy a türelem az, ami segít túlélni a nehéz időket.

Ebben a pillanatban megértettem valamit. A türelmetlenség nem más, mint a pillanat elutasítása. Ha nem tudom elfogadni azt, ami van, akkor hogyan tudok továbblépni? Ha a jövőbe révedek ahelyett, hogy a jelenben gyökereznék, akkor elszalasztom az élet igazi ajándékait. Mély levegőt vettem. A borostyáncsiszolatai a szívem körül elcsendesedtek, már nem égettek. Hagytam, hogy az este lassan kibontakozzon, és hogy a csillagok akkor ragyogjanak fel, amikor készen állnak. Én pedig egyszerűen csak figyeltem, és hálás voltam a pillanatért. Tudtam, hogy a válaszok is megér