A Bánat Indigo Tengerének Kagylói

A bánat... oly sokféle arcot ölt. Van, hogy egy hatalmas, tajtékzó hullámként tör ránk, elsodor mindent, ami az utunkba kerül. Ilyenkor fuldoklunk, kapkodunk a levegő után, és azt hisszük, sosem jutunk ki a partra. De van, hogy csendesebb formában érkezik. Finom, indigo színű tengerként terül el bennünk, melynek mélyén apró, élettelen kagylók rejtőznek. Ezek a kagylók a soha el nem mondott szavak, a ki nem fejezett érzelmek, a le nem zárt emlékek. Mindegyik egy-egy apró szilánk a szívünkben, melyek lassan, de biztosan marnak, fájdalmat okoznak.

Évekkel ezelőtt, egy Skorpió telihold idején, éreztem ezt az indigó tengert a lelkemben. Egy régi barátság bomlott fel, tele kimondatlan dolgokkal. Dühös voltam, csalódott, de legfőképp szomorú. Próbáltam elnyomni a fájdalmat, de a kagylók ott maradtak a tenger mélyén. Egy meditáció során, egy tengerpart jelent meg előttem. Hallottam a hullámok lágy morajlását, éreztem a sós levegőt. Lassan lesétáltam a partra, és elkezdtem gyűjtögetni a kagylókat. Mindegyikhez odamondtam, amit kellett volna, elengedtem a fájdalmat, a haragot. Ahogy egyre több kagyló került a kezembe, éreztem, hogy a tenger színe kezd halványulni, az indigó egyre világosabb, kékesebb lett. Amikor az utolsó kagylót is elengedtem, a tenger visszahúzódott, és a helyén egy ragyogó, fehér homokos part maradt. Azóta, ha érzem a bánat indigó színét a lelkemben, tudom, hogy nem elnyomni kell, hanem szembenézni vele. Gyűjtögetni a kagylókat, és elengedni őket, hogy a lelkem újra ragyogó, fehér homokos part lehessen.