A Bánat Opál Színű Gyöngye

A bánat… milyen sokan menekülnek tőle, mintha valami fertőző betegség lenne. Pedig a bánat nem ellenség, hanem egy mélyről jövő üzenet, egy lehetőség a lélek számára, hogy gyógyuljon. Egy nap egy öreg halász ült a tengerparton. Szemeiben a végtelen víz tükröződött, de nem a remény, hanem a bánat szürkéje. Évekkel ezelőtt elvesztette a fiát a tengeren, és a fájdalom azóta is vele élt, mint egy láthatatlan háló, ami fogva tartotta. Egy bölcs asszony, aki gyakran járt a parton, odalépett hozzá. Nem szólt semmit, csak leült mellé. Hosszú csend után a halász megszólalt: „Minden nap kimegyek ide, és várom, hátha visszatér. De tudom, hogy ez sosem fog megtörténni.” Az asszony lassan a homokba rajzolt egy kört, majd belehelyezett egy opál gyöngyöt. „Nézd,” mondta, „Ez a gyöngy a bánatod. Szép, áttetsző, és minden színt magában hordoz. De ha nem engeded, hogy a napfény átjárja, sosem fog ragyogni.” A halász ránézett a gyöngyre, majd a tengerre. Megértette. A bánat nem elkerülendő, hanem átölelendő. Nem felejteni kell, hanem integrálni a lélek szövetébe. A bánat nem a vég, hanem egy kapu, ami egy mélyebb, bölcsebb énhez vezet. Mint a tenger hullámai, a fájdalom is jön és megy, de a lélek, mint egy szikla, állandó marad. Engedd meg magadnak a bánatot, érezd át, és meglátod, a végén egy opál színű gyöngyként fog ragyogni a szívedben.