A Bánat Türkiz Könnycseppjei

Azt mondják, a bánat olyan, mint egy mély tenger. Először elsodor, majd elnyel. Én sokáig harcoltam ellene. Foggal-körömmel kapaszkodtam a felszínbe, abban a hiszemben, hogy ha lemerülök, soha többé nem látom meg a napot. Aztán egy éjszaka, teliholdkor, mikor a Hold ezüst fénye megfestette a könnyeimet, megértettem valamit. Nem a tengerrel kell harcolni, hanem megtanulni úszni benne.

Engedtem, hogy a hullámok vigyenek. Engedtem, hogy a fájdalom átjárjon, minden egyes sejtig. Megtapasztaltam a mélységet, a sötétséget, a csendet, ami ott uralkodik. És ott lent, a tenger fenekén találtam valamit. Egy türkiz könnycseppet. Egy gyönyörű, ragyogó követ, ami a legmélyebb fájdalomból született.

Rájöttem, hogy a bánat nem ellenség, hanem tanító. Megmutatja, mi az, ami igazán fontos, mi az, ami igazán szeretünk. Megtanít megbecsülni a pillanatot, a kapcsolatokat, az életet. És igen, fáj. Borzasztóan fáj. De a fájdalom is a része a tapasztalásnak, a növekedésnek. A türkiz könnycseppem emlékeztet arra, hogy a legmélyebb bánat is hordozhat szépséget, és hogy minden vihar után kisüt a nap. Most már tudom, ha legközelebb elsodor a bánat tengere, nem fogok harcolni. Csak lemerülök, és keresem a türkiz könnycseppet. Mert tudom, hogy ott van, vár rám.