A Bátorság Akvamarin Pillangói

A tükör előtt álltam, és a szemembe néztem. Nem a fizikai tükörképemet vizsgáltam, hanem a belső világom visszfényét kerestem. Fáradtság ült rajta, egy mély, csontig hatoló fáradtság, ami nem a testből, hanem a lélekből fakadt. Éreztem, hogy valami visszatart, egy láthatatlan lánc, ami a múlt árnyaihoz köt. Félelem volt az, ami megbénított. Féltem a változástól, a kudarctól, az ismeretlentől. Olyan régóta húztam már magam után ezt a súlyt, hogy szinte észre sem vettem, hogy a szárnyaim is hozzánőttek.

Emlékszem, nagymamám mesélte egyszer, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a félelem legyőzése. Hogy olyan, mint egy akvamarin pillangó: törékeny és gyönyörű, de képes átrepülni a legzordabb viharokon is. Eszembe jutott egy pillanat, amikor gyerekként elvesztem az erdőben. A sötétség sűrű volt, a félelem pedig fullasztó. De emlékszem, hogy valami belül azt súgta: "Menj tovább! Ne add fel!". És mentem. Végül megtaláltam az utat.

Most is valami hasonlóra volt szükségem. Egy apró, de határozott lépésre a sötétség felé. Egy pillangóra, ami megmutatja az irányt. Tudtam, hogy nem lesz könnyű. A félelem ott fog ólálkodni a sarkokban, a kétségek pedig próbálják majd elaltatni a reményt. De elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Mert tudtam, hogy a túloldalon valami csodálatos vár rám. A valódi énem, a fény, ami eddig rejtve maradt. Ma elengedem a láncokat, és engedem, hogy az akvamarin pillangók vezessenek. Ma elindulok.