A Bátorság Akvamarin Szirmai

A bátorság nem oroszlánszív. Nem dübörgő léptek és kardcsörtetés. Sokkal inkább az akvamarin szirmaihoz hasonlít, melyek mélyről törnek a felszínre a lélek óceánjából. Finomak, áttetszőek, mégis ellenállnak a sós víznek, a viharoknak, a mélység nyomásának. Évekig cipeltem egy gondolatot, mint egy kötelet a hátamon. Féltem kimondani, attól tartottam, összeroppan a világ, ha napvilágot lát. Aztán egy hajnalon, ahogy a Nap a Vénuszt simogatta az égen, éreztem, a kötél kezd szorítani, már nem teher, hanem fojtogató hurok. Tudtam, választanom kell: fulladás vagy szirmok. Zúgott a fejemben minden félelem, minden bizonytalanság. De a szív mélyén ott vibrált az akvamarin kékje. Lassan, szavanként formáltam meg a gondolatot, féltem, reszkettem, de kimondtam. És a világ nem omlott össze. A kötél elszakadt. A helyén pedig...szirmok nőttek. Nem mindenki fogadta örömmel, nem mindenki értette meg, de a lényeg az volt, hogy én végre lélegeztem. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a választás, hogy a félelem ellenére is szirmot bontsunk.