A Bátorság Aranyló Hajnala

Féltem. Nem a sötéttől, nem a magasságtól, hanem önmagamtól. A bennem rejlő potenciáltól, attól a lángtól, amely annyira világos, hogy vakít, ha nem tanulok meg bánni vele. Félénken kukucskáltam a jövőbe, mindig csak a lehetséges kudarcok árnyait látva. Mintha egy láthatatlan súly húzna vissza, valahányszor szárnyra akartam volna kelni.

Egyszer, egy álombeli kertben, egy idős nő ült egy rózsabokor tövében. A rózsák olyan élénken piroslottak, hogy szinte vibráltak. "Mit keresel itt, gyermek?" – kérdezte, hangja lágyan csengett, mint a harangok. Elmondtam neki félelmeimet. Mosolygott, és egy szirmot nyújtott felém. "Ez a bátorság rózsája. Nem azt jelenti, hogy nem félsz, hanem azt, hogy félelem mellett is mersz cselekedni."

Megértettem. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a félelem elfogadása. A félelem az iránytűm, amely megmutatja, merre kell mennem ahhoz, hogy igazi önmagam lehessek. Azóta, ha félek, nem menekülök, hanem mély lélegzetet veszek, és emlékezem a rózsa sziromra. Emlékszem, hogy a lángommal nem felégetni kell a világot, hanem felmelegíteni a szíveket. Emlékszem, hogy a bátorság aranyló hajnala mindig a félelem sötét éjszakája után virrad.