A Bátorság Borostyán Szeme

A tükörképet nézem. Nem az arc vonásait kutatom, nem a ráncokat számlálom. A szemeket keresem. Azt a bizonyos fényt, ami ott lakozik mélyen, a lélek ablakában. De ma fátyolos a tekintet, mintha köd ülne a völgyben, elrejtve a valódi tájat. A félelem lopakodott be, mint egy sötét szárnyú madár, és befészkelte magát a szívembe.

Érzem a súlyát, a nyomasztó terhét, ami gúzsba köti a lábaim. Valami újba kellene vágni, valami ismeretlenbe merészkedni. De a "mi lenne, ha" suttogása hangosabb, mint a belső iránytűm mutatója.

Akkor eszembe jut egy régi történet, amit a nagymamám mesélt. Egy apró borostyánszemről, ami egy bátor lovag pajzsán ragyogott. Azt tartották, hogy ez a kő elűzi a félelmet, és bátorságot ad viselőjének. Nem a vakmerőséget, hanem azt a fajta erőt, ami a szív mélyéről fakad, és segít a nehézségeken átlendülni.

Talán nincs szükségem borostyánszemre, csak arra, hogy emlékeztessem magam: a félelem természetes, az élet része. Nem az a lényeg, hogy ne érezzük, hanem az, hogy ne engedjük, hogy irányítson bennünket. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a félelem ellenére cselekedni. A borostyán színe emlékeztet a napfényre, a reményre, arra, hogy a sötétség után mindig jön a világosság. A következő lépés talán bizonytalan, de ha a szívemre hallgatok, tudom, hogy a helyes irányba tartok.