A Bátorság Gránát Lángjai

A Bátorság... sokszor összetévesztjük a vakmerőséggel, a fejetlen rohanással a sötétbe. Pedig a valódi bátorság csendes, mint a hajnal előtti pillanat. Nem kiabál, nem kérkedik, egyszerűen csak... jelen van. Egy apró, izzó szikra a szívünk mélyén, ami akkor lobban lángra, amikor a félelem árnyékai a legsűrűbben borulnak ránk. Emlékszem, gyermekkoromban rettegtem a sötéttől. A szüleim ilyenkor egy gránátkövet adtak a kezembe. Nem azért, mert mágikus erőt tulajdonítottak neki, hanem mert a mélyvörös szín emlékeztetett a parázsló tűzre, ami ott rejtőzik bennem. Azt mondták: "A sötétség nem ellenség. Csak a fény hiánya." És ahogy a gránátot szorongattam, éreztem, hogy a bennem lakozó, pici fény elkezdett erősödni. Lassan, fokozatosan eloszlatta a félelmet. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a félelem melletti cselekvés. Az, hogy megengedjük magunknak remegő lábakkal is, de megtenni azt a bizonyos lépést. Mint amikor a Nap beleszületik a Hold éjszakájába, tudván, hogy az átalakulás mindig fájdalmas, de a fény diadalmaskodik. Most is van nálam egy gránát. Emlékeztet arra, hogy a félelem csak egy érzés, nem a valóság. És hogy bennem, bennünk mindenkiben ott él az a láng, ami képes elűzni a legsötétebb árnyékokat is. Csak engedjük, hogy lobogjon.