A Bátorság Lazúrkő Lépcsője

Valahol a lelkem legmélyén, ahol a csend vastagabb, mint a legősibb erdő mohája, ott rejtőzött a félelem árnyéka. Nem a sötétségtől való félelem volt ez, hanem a ragyogástól, a lehetőségtől, attól, hogy kilépjek a megszokott, biztonságos, ámde szürke ösvényről. Tudtam, hogy valami hívogat, egy új távlat, egy olyan út, ahol a színek élesebbek és a szív dallama tisztábban szól. De a bátorság hiányzott. Olyan volt, mintha egy magas, lazúrkő lépcsősor állna előttem, minden egyes fok egy-egy leküzdendő akadály, egy-egy legyőzendő belső démon.

Egy nap, mikor a Nap épp a Skorpió jegyében járt, és az átalakulás energiája vibrált a levegőben, sétáltam az erdőben. Egy idős asszonnyal találkoztam, akinek a szeme mélyebb és bölcsebb volt, mint a világ összes óceánja együttvéve. Megállított, és anélkül, hogy egy szót is szóltam volna, ezt mondta: "A lépcső mindig ott volt, gyermekem. Nem a félelem, hanem a hit hiányzik ahhoz, hogy feljuss rá."

Szavai visszhangzottak bennem. Nem a bátorság teljes hiánya akadályozott, hanem a hitem lankadása. A hit abban, hogy képes vagyok, hogy érdemes vagyok, hogy a fény, ami a lelkemben szunnyad, képes beragyogni az egész világot. Aznap este, mikor a Hold ezüstfénye megcsillant a fákon, elkezdtem a lépcsőmászást. Minden egyes lépésnél egy régi félelem hullott le rólam, mint egy elszáradt levél. A lélegzetem remegett, a szívem hevesen dobogott, de nem álltam meg. Tudtam, hogy a csúcsra érek, és a látvány, ami ott vár, minden fáradtságot megér. És valóban, a lazúrkő lépcső tetején nemcsak a fény várt, hanem az a szabadság is, amiért oly régóta vágytam. A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a hit diadala felette.