A Bátorság Topáz Madártollai

Egy ideje már kerülgetem a témát, mint macska a forró kását. A bátorság. Nem a hősies, karddal hadonászó fajtája, hanem az a csendes, belülről fakadó erő, ami ahhoz kell, hogy önmagunk legyünk. Hogy merjünk szeretni, merjünk alkotni, merjünk hibázni.

Volt egy öregember, aki egész életében félt a vihartól. Mindig bezárkózott, lehúzta a redőnyöket, és remegve várta, hogy elvonuljon a zivatar. Egy nap aztán, amikor már nagyon öreg és gyenge volt, egy hatalmas vihar tombolt a városban. Érezte, hogy most már nincs hova bújni, a félelem szétfeszítette a mellkasát. Ekkor, váratlanul, kinyitotta az ablakot.

A szél belekapott a hajába, az eső eláztatta az arcát. És ahelyett, hogy megijedt volna, valami megváltozott benne. Érezte a vihar erejét, a természet elementáris energiáját. Megértette, hogy a félelem csak egy választás, és ő most azt választja, hogy szembenéz vele. Ettől a pillanattól kezdve, a viharok már nem rémítették meg. Sőt, elkezdte élvezni őket, mert tudta, hogy bennük van a megtisztulás és az újjászületés lehetősége.

Mert a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a félelem ellenére való cselekvés. A bátorság az a képesség, hogy felvállaljuk a sebezhetőségünket, hogy megmutassuk a világnak a valódi arcunkat, még akkor is, ha félünk a következményektől. Mint a topáz, mely a napfényt magába zárva ragyog, úgy ad a bátorság is erőt, hogy szárnyra keljünk és magasra repüljünk, a félelmeink ellenére is.