A Befogadás Borostyánszínű Ölelése

Az elutasítás jeges szelei tépázzák a lelket. Érezzük, ahogy a szívünk apró szilánkokra törik, valahányszor bezárul előttünk egy ajtó, valahányszor nem kapunk helyet egy asztalnál, valahányszor nem látják meg bennünk a szépet, a jót, az értékeset. Pedig a világnak szüksége van ránk, a mi egyedi vibrálásunkra, arra, amit csak mi adhatunk hozzá a nagy egészhez. Az elutasítás fájdalma pedig nem más, mint a befogadás iránti szomjúságunk legmélyebb kifejeződése.

Egy régi legenda szerint élt egyszer egy bölcs asszony egy apró hegyi faluban. A neve Lila volt, és arról volt híres, hogy mindenkit feltétel nélkül szeretett. Nem számított, ki kopogtat az ajtaján, milyen bűnök terhelték a lelkét, Lila mindig tárt karokkal fogadta. Egy nap egy nagyon beteg, leprás ember érkezett a faluba. Mindenki elfordult tőle, féltek a betegségtől, a fertőzéstől. Lila azonban megkönyörült rajta, befogadta a házába, ápolta, gondozta. Az emberek megdöbbentek, de Lila csak mosolygott. "A szeretet nem ismer határokat," mondta. "A szeretet gyógyít." És valóban, a leprás férfi néhány hónap múlva meggyógyult, a bőre ismét sima és egészséges lett.

Lila példája emlékeztet minket arra, hogy a befogadás nem csak másoknak szól, hanem önmagunknak is. Először önmagunkat kell elfogadnunk, minden hibánkkal, minden árnyékunkkal, minden tökéletlenségünkkel együtt. Csak akkor tudjuk teljes szívvel befogadni másokat, ha mi magunk is otthonra leltünk a saját bőrünkben. Engedjük be a fényt, az örömöt, a szeretetet, és meglátjuk, a világ is más színben fog tündökölni. Ahogy a borostyán átengedi a nap sugarait, úgy engedjük mi is át magunkon az élet áldásait. Ez a mi feladatunk, ez a mi utunk.