A Befogadás Holdkő Kapuja

A befogadás. Oly sokszor beszélünk róla, de vajon értjük-e a mélységét? Nem csupán mások elfogadását jelenti, hanem önmagunk teljes, hibákkal és tökéletlenségekkel teli valóságának a magunkévá tételét. Mert ki tud szeretni másokat igazán, ha saját magát marcangolja?

Emlékszem, volt egy régi, roskadozó faház a nagyszüleim kertjében. Mindig is csúnyának tartottam, a gyerekkori idealizált képem sosem passzolt hozzá. Aztán egyszer, egy viharos éjszakán, menedéket nyújtott nekem és a kutyámnak, mikor a sátramat szétszaggatta a szél. A falai ugyan kopottak voltak, a tetőn réseken át szivárgott a víz, de hirtelen, melegséget árasztott. Ott, a zivatar közepén, a ház nem a tökéletlenség, hanem a biztonság szimbóluma lett.

Rájöttem, hogy a befogadás is ilyen. Nem a hibátlan tökélyt keressük, hanem a biztonságot, a melegséget, a teret ahhoz, hogy önmagunk lehessünk. Ahogy a Holdkő lágy fénye átjárja az éjszakát, úgy kell a befogadásnak átjárnia a lelkünket. Engedjük be a sötétséget, a kétségeket, a félelmeket – ne harcoljunk ellenük, hanem öleljük magunkhoz őket. Mert csak akkor, ha elfogadjuk minden árnyoldalunkat, nyílhat meg előttünk a Holdkő kapuja, a valódi, feltétel nélküli szeretet birodalma. Az önmagunk és mások iránt érzett szereteté.