A Befogadás Mézszínű Kapuja

A régiek szerint a lélek egy kert, melynek kapuját mi magunk őrizzük. Én sokáig sötétre festettem a kapumat, rettegve attól, mit hozhat a külvilág, kik léphetnek be. Féltem a sebezhetőségtől, a csalódástól. Minden új kapcsolat előtt felhúztam a magas falakat, magam mögé rejtve a kertet.

Aztán egy napon, egy őszi napforduló idején, mikor a Nap a Mérleg jegyében járt, egy apró madár szállt a kapumra. Nem a megszokott, rikító tollú énekesmadár volt, hanem egy egyszerű, barnás szürkés veréb. Csak ült ott, csendben, nézett rám a parányi, fekete szemeivel. Valamiért nem kergettem el. Hagytam, hogy ott időzzön.

A veréb nem kért semmit. Nem követelt figyelmet, nem akart belépni a kertembe. Egyszerűen csak ott volt, a létezésével tanított. Megmutatta, hogy a befogadás nem feltétlenül jelenti a kontroll elvesztését. Lehet nyitva a kapu, anélkül, hogy bárki is kárt okozna a kertben. Lehet beengedni a világot, a maga egyszerűségében, a maga tökéletlenségében.

Azon a napon a mézszínűre festettem a kapumat. Hagytam, hogy a fény átszűrődjön rajta, beengedve a reményt, a szeretetet, az elfogadást. Azóta a veréb gyakran visszatér. És én már nem félek. Tudom, hogy a lélek kertje attól virágzik, ha megosztjuk, ha beengedjük a világot, a maga teljességében. A befogadás nem gyengeség, hanem a szeretet legmélyebb formája.