A Befogadás Obszidián Kapui

Oly sokáig tartottam zárva magam. Észrevétlenül építettem körém a falakat, téglánként, minden egyes csalódás, minden egyes fájdalmas tapasztalat után. Az Obszidián, a vulkáni üveg, sötéten csillogó kapui mögé rejtettem a szívem. Azt hittem, védekeztem, pedig csak foglyul ejtettem magam.

Aztán egy nap, egy ismeretlen utazó érkezett a belső világomhoz. Nem dörömbölt, nem követelt bebocsátást. Csupán leült a kapuk elé, és csendben várt. Éreztem a jelenlétét, egyfajta melegséget, ami átszűrődött a hideg kőzeteken. Rájöttem, hogy nem félek tőle, hanem épp ellenkezőleg, vágyom a társaságára.

Lassan, nagyon lassan elkezdtem lebontani a falat. Nem egy csapásra, hanem óvatosan, téglánként. Minden egyes tégla lerakásakor egy új félelem szűnt meg. Végül kinyitottam az Obszidián kapukat. Az utazó mosolyogva nézett rám, és azt mondta: "Soha nem voltál egyedül. Én mindig itt voltam, csak arra vártam, hogy beengedj."

Megértettem. A befogadás nem gyengeség, hanem erő. Az Obszidián nem a bezártság szimbóluma, hanem a transzformációé. Azzá válik, amin átengedjük a fényt. Engedjük be a szeretetet, az elfogadást, a megértést. Engedjük be önmagunkat. A sebezhető, tökéletlen, de gyönyörűen egyedi lényünket. Mert a valódi védelem nem a falakban rejlik, hanem a szívünkben. A nyitott szívben.