A Befogadás Türkiz Kapuja

Olyan régen zártam már be azt a kaput. Észre sem vettem, csak egyre hidegebb lett bent, egyre szűkebb a tér. Azt hittem, védekezem, óvom a bensőm a világ zajától, ítéleteitől. Pedig csak elvágtam magam a létezés áramától. A türkiz kapu zárva maradt.

Egy régi legenda szerint a türkiz kövek a mennyei patakok könnyeiből keletkeztek. A sebek gyógyítói, a befogadás szimbólumai. Ma reggel, mintha egy láthatatlan kéz érintette volna meg a szívem. Éreztem, ahogy a kapu lassan, nyikorogva nyílik. Nem volt könnyű. Megannyi félelem szorongott a záron. Félelem a csalódástól, a fájdalomtól, az ismeretlentől.

De mélyen belül tudtam, hogy nincs más választásom. Ahhoz, hogy növekedjek, hogy igazán éljek, ki kell nyitnom a szívem a világ felé. Nem naivan, de nyitottan. Elfogadni a jót és a rosszat, a szépet és a csúnyát, a fényt és az árnyékot. Tudni, hogy minden tapasztalat tanít, formál, és a végső soron azzá a ragyogó lélekké csiszol, aki lenni szeretnék.

És ahogy a kapu teljesen kitárult, éreztem a friss szellőt, az ismeretlen illatát. A napfény beáradt a szívembe, felmelegítve a hideg falakat. A félelem lassan elillant, helyét a remény és a kíváncsiság vette át. Tudom, hogy az út nem lesz mindig könnyű, de most már tudom, hogy nem vagyok egyedül. A világ, a létezés, az univerzum velem van. És én is velük. A türkiz kapu nyitva áll. Várom, hogy mi érkezik.