A Béklyózott Akarat Selyemfonala

Éreztem, ahogy a napfény megsimogatja arcomat, mégis fázott a lelkem. Fázott a tehetetlenségtől, attól a bénító érzéstől, hogy nem én irányítom a saját életem hajóját. A sors szeszélyes hullámain hánykolódom, sodródva az árral, engedve, hogy mások döntései határozzák meg az utamat. Mint egy selyemfonál, olyan vékony és láthatatlan volt ez a béklyó, mégis erősebben tartott fogva, mint bármilyen vaslánc.

Egy régi kertben sétáltam, ahol a rózsák már elvirágoztak, csupán néhány hervadt szirmuk emlékeztetett a valamikori pompára. A kertész, egy idős, ráncos arcú ember épp a lehullott leveleket gereblyézte. Megálltam mellette és elpanaszoltam neki a tehetetlenségem kínját. "Látod ezeket a leveleket?" - kérdezte, a szeme mélyén bölcsesség csillogott. "Mindegyik a fáról hullott le, mert eljött az ideje. De a fa nem bánkódik, nem harcol ellene. Tudja, hogy a leveleknek menniük kell, hogy helyet csináljanak az újnak, a frissnek, az erősebbnek."

Elgondolkodtam a szavain. Talán a tehetetlenség érzése is egyfajta elengedés lehetőségét rejti magában. Elengedni a görcsös ragaszkodást a kontrollhoz, a saját elképzeléseinkhez. Talán a sors nem ellenem van, csupán más utat mutat, mint amilyet én elképzeltem. Talán a béklyózott akarat nem is igazi béklyó, csupán egy jel, hogy ideje átadni a kormányt egy nagyobb erőnek, egy bölcsebb irányításnak. Megengedni, hogy a selyemfonál elvezessen egy olyan helyre, ahol a lelkem végre otthonra lelhet.