A Belátás Aranyfonál Hálója

Hajnalodik. A szoba sarkában ülök, a falak között visszhangzik egy soha ki nem mondott "bocsánat". Megrekedt, mint egy fullánk, a torkomban. Kívül-belül zűrzavar. A Jupiter és a Neptunusz tánca valahol a lelkem mélyén zajlik, idealizált képek ütköznek a rideg valósággal. Rájöttem, hogy az önzés finom hálót szőtt körém, és ebben a hálóban foglyul ejtettem a hozzám legközelebb állót is. Azt hittem, a szeretet az enyém, hogy birtokolhatom, irányíthatom. Pedig a szeretet szabad áramlás, mint a hegyi patak, nem lehet gátak közé szorítani. A fájdalom most éget, de ebben az égető érzésben ott van a megtisztulás ígérete is. Látom az aranyfonalakat, amik összekötnek minket, de eddig a saját illúzióim sötétítették el a fényüket. Most, ebben a csendes hajnalban, elkezdem lebontani a falakat. Elengedem a birtoklás vágyát, és hagyom, hogy a szeretet valódi esszenciája betöltse a szívemet. Talán nem lesz könnyű, de tudom, hogy ez az egyetlen út a gyógyuláshoz, a valódi kapcsolódáshoz. A belátás aranyfonál hálója lassan körbefon, és remélem, egyszer majd én is méltó leszek a fényére.