A Belátás Tejfehér Fátyla

Néha, mintha vastag, tejfehér fátyol borítaná be a szemem. Nem látok tisztán, csak sejtelmeket, torz tükörképeket a valóságról. Ilyenkor elveszettnek érzem magam, a vágyaim sűrű dzsungelében bolyongva, ahol minden ösvény zsákutcába vezet. Emlékszem egy ilyen napra, amikor a Mars kvadrátban állt a Vénusszal – a belső harcaink kivetülése a külvilágra, ahogy mondani szokták. Vitába keveredtem egy számomra fontos emberrel, és a szavak, mint éles kövek, záporoztak közénk. Nem láttam a másik szemszögét, csak a saját igazam sötét alagútját.

Aztán, ahogy a nap lenyugodott, és a csend leereszkedett a szobámra, elkezdett oszlani a fátyol. Lassan, ahogy a köd felszáll a völgyből. Megértettem, hogy nem a másik hibázott, hanem én voltam képtelen meglátni a saját árnyékaimat. A belátás nem mindig fájdalommentes. Néha olyan, mintha jég törne át a szíveden. De a jég alatt ott szunnyad a forrás, a valódi megértés forrása. Onnantól kezdve minden tisztábbá vált. A másik arca nem tűnt többé ellenségesnek, hanem sebezhetőnek. A szavak, amik korábban bántottak, elvesztették élüket. A tejfehér fátyol végleg elillant, és a helyén a tiszta ég ragyogott. És én láttam. Végre láttam.