A Belátás Türkizkék Tavacskája

A belátás nem egy dörgő égi szózat, sokkal inkább egy csendes, türkizkék tavacska a lelkünk mélyén. Ott rejtőzik, várva, hogy rátaláljunk. Évekig elkerülhetjük, vakon rohanva a magunk igazának vakhitében. Én is így tettem. Évekig mantráztam, hogy igazam van, hogy a világ nekem tartozik, hogy mások a hibásak mindenért. Pedig a tó ott volt, hívogatóan csillogott a holdfényben, csak épp nem voltam hajlandó megállni és belenézni.

Egy nap, a Skorpió jegyének mélyén bolyongva, amikor a legbelsőbb félelmeimmel néztem szembe, botlottam meg. Nem egy külső esemény térített észhez, hanem egy belső roppanás. Valami eltört bennem, ami addig keményen tartotta a falakat. Hirtelen megértettem, hogy a haragom, a vádaskodásom, a sértettségem mind-mind csak árnyékok, amiket én vetítek a világra. Belenéztem a tóba.

A türkizkék víz nem ítélkezett. Nem mondta, hogy rossz vagyok, hogy hibáztam. Csak tükrözte a valóságot, a tetteim következményeit, a szavaim súlyát. És ott, a mélységben megláttam a gyermeki énemet, a sebezhető, ijedt lényt, aki a védekezés mögé bújt. A belátás nem büntetés. A belátás egy ajándék. A lehetőség, hogy másképp cselekedjünk, hogy jobbak legyünk, hogy szeressünk önzetlenül. Hogy kilépjünk az áldozati szerepből és felelősséget vállaljunk a saját életünkért. Merüljünk hát el a türkizkék tavacska mélyén, és engedjük, hogy megtisztítson bennünket.