A Belátás Zafírkék Tükrei

Az önigazolás csábító labirintus. Könnyű elveszni benne, falait önmagunk építjük, téglánként rakva le a kényelmes hazugságokat. Hányszor találjuk magunkat abban a helyzetben, hogy legbelül érezzük, tévedtünk, hibáztunk, de a büszkeség, a félelem a sebezhetőségtől erősebbnek bizonyul? Szemben állunk a tükörrel, de nem a valóságot látjuk benne, hanem egy torz képet, mely a mi önző vágyaink szerint van átrajzolva.

Évekkel ezelőtt, egy baráti társaságban, egy apró félreértésből hatalmas vita kerekedett. Mindannyian a saját igazunkat hajtogattuk, senki sem volt hajlandó meghallani a másikat. Én is beleestem ebbe a csapdába. Pedig tudtam, hogy a másik félnek is igaza van bizonyos szempontból, de képtelen voltam kimondani. A büszkeségem nem engedte. Hosszú ideig tartott a hallgatás, a feszültség érezhető volt minden találkozásunkkor.

Egy nap, egyedül sétáltam az erdőben. A fák között átszűrődő napfény különös, zafírkék árnyalatokat vetett a földre. Hirtelen megértettem. A zafír, a belátás köve, emlékeztetett arra, hogy a valódi erő nem abban rejlik, hogy makacsul ragaszkodunk a saját igazunkhoz, hanem abban, hogy képesek vagyunk elengedni a sérelmeinket, és a másik szemével is látni a világot.

Aznap este felhívtam a barátomat. Nem volt könnyű. A szavak akadoztak, a torkom összeszorult. De kimondtam. Bocsánatot kértem. És abban a pillanatban, mintha egy súlyos teher gördült volna le a szívemről. A csend arany volt. Aztán ő is megszólalt. A belátás zafírkék tükrei végre tisztán mutatták az utat a megbékélés felé.