A Belénk Varrt Idő Érzékeny Szirmai

Mélyen lélegezve ülök, a kora reggeli nap első, félénk sugarai épp csak megcirógatják a kézzel festett bögrém oldalát. Emlékszem, gyerekként mennyire nehezen értettem, miért kell mindig valahová sietni. Az óra, ez a furcsa, kattogó szerkezet, aminek a mutatói könyörtelenül haladtak előre, mintha valami láthatatlan erő űzte volna őket. „Nincs idő,” – mondták a felnőttek, és ez a két szó olyan súlyos volt, mint egy gránittömb. Azt hittem, az idő valami külső dolog, amihez igazodnunk kell, valami, ami tőlünk függetlenül létezik és múlik.

Aztán, ahogy a Lélek útjain jártam, lassan ráébredtem, hogy az idő nem egy külső diktátor, hanem sokkal inkább egy finom szövésű fátyol, amit mi magunk hordunk. Minden egyes pillanat, minden lélegzet, minden gondolat egy-egy érzékeny szirmot bont ki ebből a belső időből. Az emberi lét szépsége és egyben kihívása abban rejlik, hogy képesek vagyunk ezeket a szirmokat tudatosan formálni, vagy épp ellenkezőleg, hagyni, hogy a külvilág szélfúvása tépázza őket. Vajon hányszor éreztük már, hogy "nincs időnk" igazán érezni, igazán kapcsolódni, igazán létezni? Ez a rohanás gyakran elhomályosítja a belső órát, ami valójában a Lélek ritmusára jár.

Amikor elveszítjük a kapcsolatot ezzel a belső idővel, az mintha egy szép dallamot hallgatnánk, de a ritmusérzékünk hiányzik. Az asztrológia is számtalan ponton utal arra, hogy a születési térképünk is egyfajta időtérkép, amely felfedi a bennünk rejlő ciklusokat, az elengedés és az újrakezdés pillanatait, a csend és a megújulás idejét. Nem kell a nagybetűs idővel versenyezni, hanem sokkal inkább ráhangolódni a saját, egyedi időáramunkra.

Gyakran a félelem tart fog