A Belső Éhség Emlékezetes Szomja

Mélyen, a lélek csöndes zugában, ott él egy örök éhség. Nem a gyomoré, nem a testé, hanem valami sokkal mélyebb, valami ősibb vágy. Mintha a teremtés pillanatában egy darab hiányt hordozna magában minden létező, egy soha nem szűnő szomjat arra az Egységre, ahonnan valamikor elszakadtunk. Ez az éhség hajt minket, ez a szomj késztet arra, hogy keressünk, kutassunk, kapcsolódjunk. Keresünk szeretetet, elismerést, értelmet, és néha, tévesen, azt hisszük, külső forrásokból csillapíthatjuk ezt a belső ürességet.

Gyakran belemerülünk a birtoklás illúziójába, felhalmozunk javakat, kapcsolatokat, tapasztalatokat, remélve, hogy majd azok betöltik a hiányt. De az igazi éhség nem szűnik. Mintha egy szitába mernénk vizet, minden csepp kiszivárog, és a szomj ugyanolyan maró marad. Van, amikor ezt a belső, kozmikus hiányt csendben, befelé fordulva érezzük, és van, amikor hangosan, kétségbeesetten kiált. Keresünk egy lelki társat, egy hivatást, egy hitet, ami végre értelmet adhat.

Az asztrológiában ezt a folyamatot jól mutatják a Víz jegyek, a Halak mélységes, határtalan vágya az egységre, vagy a Rák otthonkeresése, a Skorpió intenzív vágya a mélységes átalakulásra. De függetlenül attól, hogy melyik csillagkép alatt születtünk, a lélek mélyén mindannyian hordozzuk ezt az eredendő szomjat.

A bölcsesség abban rejlik, hogy felismerjük: ez az éhség valójában a lélek emlékezete az otthonról. Nem kell mást tennünk, mint befelé fordulni, és megengedni, hogy ez a vágy vezessen minket. Ne próbáljuk külső dolgokkal betömni a hiányt, hanem értsük meg, hogy a belső teljesség kulcsa önmagunkban rejlik. Amikor megértjük, hogy mi magunk vagyunk