A Belső Érintés Gyógyító Fuvallata

Léleknapló bejegyzés

Ah, az emberi szív, micsoda kusza, mégis csodálatos labirintus! Gyakran úgy érezzük, elvesztünk benne, mintha egy sűrű erdőben bolyonganánk, ahol minden fa ugyanolyan, és a napfény is alig szűrődik át. Főleg akkor, ha a büszkeség, ez a ravasz, aranyszínű kígyó telepszik meg a mellkasunkban. Nem is annyira a hiúságról beszélek most, hanem arról a finom, áttetsző rétegről, ami megakadályozza, hogy őszintén kapcsolódjunk önmagunkhoz, és rajtunk keresztül másokhoz.

Emlékszem egy alkalomra, amikor egy eltévedt baráttal vitatkoztam. A büszkeségem azonnal riadót fújt bennem: "Ne add fel az igazadat! Mutasd meg, hogy te tudod jobban!" De ahogy néztem a szemébe, egy pillanatra, mintha egy tükörben láttam volna magam. Ugyanaz a félelem, ugyanaz a bizonytalanság ült mindkettőnkben, csak éppen más köntösbe bújtatva. A büszkeség valójában a félelem álarca, az aggodalomé, hogy nem vagyunk elég jók, elég szerethetőek, elég bölcsek. Ezért emelünk falakat, ezért feszítjük meg az izmainkat, még akkor is, ha a lelkünk egy békés ölelésre vágyik.

Aztán, mintha az Univerzum suttogott volna a fülembe, egy régi mondás jutott eszembe: "A folyó nem áll ellen a kőnek, csupán körülötte folyik." Ez a felismerés megbillentett valamit bennem. Nem az volt a célom, hogy győzzek, vagy hogy igazam legyen, hanem hogy kapcsolódjak. Megengedtem magamnak, hogy a büszkeség falai omladozzanak, hogy a kemény páncél fellazuljon. A lelkem mélyén éreztem, hogy a szeretet, az igazi kapcsolódás a sebezhetőség ajtaján át érkezik.

Elég volt egy mély sóhaj, egy őszinte bocsánatkérés a saját merevségemért, és máris éreztem