A Belső Gyermek Játszótere

Oly sokáig kerestem a boldogságot, mint egy rég elveszett érmét a padláson. Poros emlékek, dobozokba zárt csalódások, és a remény halvány szikrái között kutattam. Aztán egy nap, mikor már majdnem feladtam, megbotlottam egy régi játékládában.

Kinyitottam. Illatok áradtak belőle: gyerekkor, gondtalanság, a képzelet szárnyalása. Találtam itt fakockákat, amikből várakat építettem, rongybabát, akivel megsirattam a naplementét, és egy színes kavicsot, amit a tengerparton találtam. Ahogy ezeket a tárgyakat a kezembe vettem, egyre világosabban láttam: a boldogság nem valahol odakint rejtőzik, nem egy elérendő cél, hanem egy belső állapot, a Belső Gyermek őszinte öröme.

Elengedtem a felnőtt szigorúságot, a megfelelési vágyat, a folytonos teljesítménykényszert. Hagytam, hogy a Belső Gyermekem előbújjon, játsszon, nevessen. Engedtem, hogy a képzeletem szárnyaljon, és a valóság határai elmosódjanak. Észrevettem, hogy a világ színesebb, a madarak éneke édesebb, és a napfény melegebb.

Aztán rájöttem, hogy a Belső Gyermekem sosem hagyott el. Csak elrejtőzött a felnőtt álarc mögött. Mostantól minden napot egy kis játékkal kezdek. Rajzolok, énekelek, táncolok a tükör előtt, vagy csak nézem a felhőket és fantáziálok. Mert a boldogság nem egy elrejtett kincs, hanem a Belső Gyermekem játszótere, ami mindig nyitva áll előttem. És most már tudom a kulcsot is: a feltétel nélküli szeretetet önmagam iránt.