A Belső Gyermek Játszótere

Emlékszem, gyermekkoromban volt egy kis fa a kertünkben, amit "Varázsfának" hívtam. Minden titkomat, minden álmomat elmeséltem neki. Aztán felnőttem, és elfelejtettem a Varázsfát. Elvesztem a felnőtté válás bonyolult labirintusában, a megfelelés kényszerében, a "kell" és a "muszáj" szavak sűrű erdejében. A belső gyermekem csendben húzódott meg a lélek egy elhagyatott szegletében.

A napokban egy barátom említette a retrográd Vénuszt, ami arra ösztönöz, hogy nézzünk vissza a múltba, különösen a kapcsolatainkra. De hirtelen ráébredtem, nem csak a régi szerelmekre kell visszatekinteni, hanem a saját belső szeretet forrására is. A belső gyermekünk az, aki tiszta, feltétel nélküli szeretettel tud szeretni, aki nem bonyolítja túl a dolgokat, aki örömét leli a legapróbb csodákban is.

Elkezdtem felidézni a Varázsfát, a játékokat, a gondtalan pillanatokat. És ahogy egyre mélyebbre ástam emlékeimben, éreztem, ahogy a belső gyermekem lassan előbújik rejtekhelyéről. Megengedtem neki, hogy újra játszhasson, hogy újra szárnyaljon a képzelete. Festettem, táncoltam, énekeltem - csak úgy, minden ok nélkül.

Rájöttem, hogy a felnőtt élet komolysága közben hajlamosak vagyunk elfelejteni a játékosság fontosságát. Pedig a belső gyermekünk az, aki emlékeztet minket arra, hogy az élet nem csak a munkáról, a kötelezettségekről és a felelősségről szól, hanem a kalandról, a felfedezésről és a tiszta örömről is. Engedjük, hogy a belső gyermekünk vezessen, és meglátjuk, milyen sok csodát tartogat még számunkra a világ. A lélek játszótere mindig nyitva áll.