A Belső Hold Szilánkjai

Ma éjjel, miközben az égi Hold ezüstje átszűrődött a függönyön, elgondolkoztam azon, vajon milyen az, amikor a lelkünk is egy ilyen égitest. Tele van fényes és árnyékos oldalakkal, és néha, a legváratlanabb pillanatokban, érezzük, hogy szilánkokra törik. Nem, nem szó szerint, hanem a lelki fájdalom, a csalódás vagy a megingathatatlannak hitt alapok rezgése miatt. Mintha apró, éles darabokra hullana szét a belső biztonságunk, és minden egyes darab a múlt egy-egy elvarratlan szálát, egy-egy be nem gyógyult sebet tükrözne.

Ezek a szilánkok néha zavarba ejtőek. Nem értjük, miért törnek elő épp most, egy látszólag nyugodt pillanatban. Talán egy idegen tekintet, egy elhangzott szó, vagy épp a teljes csend, ami felkavarja az alvó emléket. Előfordul, hogy a külső Hold az Oroszlán jegyében ragyog, energiát és magabiztosságot sugározva, miközben belül, a saját Holdunk, épp a Rákban van, sebezhetően és mélyen érzékenyen rezdül. Ez a kettősség – a külső ragyogás és a belső törékenység – éppoly valóságos, mint a nap és az éjszaka váltakozása.

De mi van akkor, ha ezek a szilánkok nem is a pusztulás jelei, hanem az újjáépítés előjelei? Ha minden egyes darabka a lélek egy-egy eddig rejtett aspektusa, ami most fényre kerül, hogy aztán tudatosan újraösszerakhassuk, egy erősebb, ragyogóbb egésszé? Mintha egy mozaikdarabot emelnénk fel a földről, ami eddig el volt rejtve, most pedig beilleszthetővé válik a nagyobb képbe. A léleknapló bejegyzések is erről szólnak: a szilánkok megfigyeléséről, megértéséről és a belőlük fakadó új mintázatok felfedezéséről. A belső Holdunk sosem törik darabokra véglegesen. Csak átalakul, és a fénye új formában ragyog tovább, ha merjük