A Belső Holdfény Elfeledett Folyója

Van, hogy elfeledkezünk arról, hol is lakozik valójában a csend, a valódi béke. Mintha kívül keresnénk, a rohanó világ zaja mögött, egy eldugott erdei ösvényen, vagy a tengerpart hullámainak monotóniájában. Pedig a legmélyebb nyugalom forrása mindannyiunkban ott áramlik, mint egy elfeledett, föld alatti folyó. Ez a folyó a lélek holdfényes árama, az a belső tér, ahol a gondolatok elnémulnak, ahol a külvilág forgataga nem ér el. Egyre gyakrabban tapasztalom, ahogy a modern ember – és saját magam is – a felszínen habzsolja az élményeket, kutatja az ingereket, és azt hiszi, ezek az ugrások a boldogság felé vezetnek. De valójában a lélek folyója lassan kiszárad, ha nem fordulunk befelé, ha nem merítkezünk meg a csendjében. Ezt a folyót nem lehet rohamokkal, harcokkal feltölteni, csakis befelé fordulással, lassú, elmélyült figyelemmel. Olyan ez, mint amikor a Hold áldó fénye a legsötétebb éjszakában is utat mutat. Nem erőszakolja rá magát a tájra, mégis mindent megvilágít, ami a fényébe esik. Ugyanígy a belső holdfény is csak akkor tud érvényesülni, ha teret engedünk neki. Ha megállunk, lehunyjuk a szemünket, és hallgatjuk a csendet, mely nem a hiány, hanem a teljesség csendje. A lélek folyója újra meg újra megtalálja az útját, ha hagyjuk. Csak elfeledkezünk róla, hogy ez a folyó nem a külső világban ered, hanem a szívünk legmélyén, ahol a csillagok is otthonra lelnek. Ez a folyó a bennünk rejlő, örök igazság, ami mindig vár ránk, hogy újra felfedezzük, és megmerítkezzünk benne.