A Belső Táj Széljárta Hídja

Mostanában sokat gondolkodom a távolságokon, nem azokon, amiket kilométerekkel mérünk, hanem azokon, amik bennünk húzódnak. Azokon a szakadékokon, amiket önmagunk és a vágyaink közé ásunk, vagy éppen a tegnapi énünk és a holnapi ígéret közé. Mintha minden emberi lélek egy-egy titokzatos, kiterjedt táj lenne, hegyekkel, völgyekkel, sűrű erdőkkel és tágas mezőkkel. És ezen a tájon, ha figyelmesen körülnézünk, észrevehetjük azokat a hidakat, amik összekötnének bennünket – nem másokkal, hanem önmagunk különböző részeivel.

Ez a belső híd nem betonból és acélból épül. Sokkal inkább a szívünk rezgéseiből, a csendes felismerésekből és az elengedett félelmekből. Gyakran állunk egyik oldalon, azon a parton, ahol a megszokás, a biztonság illúziója fogva tart, és onnan nézzük a túlsót, ahol a változás, az ismeretlen izgalma, vagy éppen egy rég eltemetett álmunk vár. Talán egy régóta dédelgetett kreatív hobbi, ami sosem kapott teret, vagy egy elfojtott érzelem, ami arra vár, hogy végre megélhessük. A híd ott van, mindig is ott volt. De vajon merünk-e rálépni? Merjük-e megtenni az első lépést a bizonytalanságba, tudva, hogy minden lépés egyre közelebb visz ahhoz az autentikus lényünkhöz, aki igazán vagyunk?

A mai energiák, talán a Hold és a Vénusz finom tánca, arra ösztönöznek, hogy vizsgáljuk meg ezeket a belső hidakat. Melyik az, amelyik épp a leginkább hiányzik? Melyik az, amelyik omladozik a félelmek súlya alatt? És mi van, ha az építőanyag, ami eddig hiányzott, nem mástól jön, hanem abból a csendes belső erőből, ami mindig is a miénk volt? Néha elég egyetlen szál megbocsátás önmagunknak, egyetlen darab elfogadás, hogy a híd újra járhatóvá váljon. A szél