A Belső Vadon Szabad Fénye

Léleknapló. Ma a félelemről, pontosabban a megszokott béklyókról elmélkedem, amelyek láthatatlan falakat emelnek körénk. Hányszor érezzük úgy, hogy egyfajta belső vadonban bolyongunk, ahol minden bokor árnyéka ijesztő szörnyet rejt? Pedig gyakran nem a külső veszélyek, hanem a saját korlátozó hiedelmeink azok, amelyek visszatartanak bennünket a kiteljesedéstől. Mintha szívünk mélyén egy börtönőrt tartanánk, aki gondosan őrzi a rácsokat, és szigorúan figyeli, nehogy túlságosan messzire tévedjünk a kijelölt ösvényről.

Emlékszem egy régi, gyermekkori történetre, ahol a főhős egy sötét erdőben bolyongott. Minden fától félt, minden nesztől megriadt, egészen addig, amíg egy öreg, bölcs remete nem tanította meg neki, hogy a sötétség csak a saját félelmeinek kivetülése. Amikor a fiú végre lehunyta a szemét, és megérezte a fák csendjét, a föld illatát, rájött, hogy a félelem forrása valójában benne rejtőzik. Nem az erdő volt az ijesztő, hanem a saját elméjének képei.

Hasonlóképpen, mi is sokszor ragaszkodunk a kényelmes, ám szűk keretekhez. Félünk kilépni a komfortzónánkból, félünk új utakat felfedezni, mert a megszokott rossz is jobb, mint az ismeretlen jó. Pedig a lélek a szabadságra vágyik, a korlátlan lehetőségek birodalmára. A mi feladatunk, hogy lebontsuk ezeket a belső falakat, és megengedjük magunknak, hogy a belső vadon szabad fénye beragyogja lényünket. Engedjük el azokat a félelmeket, amelyek feleslegesen tartanak fogva minket. Gondoljunk csak a Jupiter tágító energiájára, amely arra ösztönöz bennünket, hogy mindig többet és többet akarjunk, fedezzük fel a világot, és szélesítsük látókörünket. Hagyjuk, hogy ez az energia vezessen benn