A Birtoklás Obszidián Szorítása

Éreztem, ahogy a szívem körül egyre szorosabbra fonódik valami sötét. Nem volt ez félelem, nem volt irigység, valami annál alattomosabb. Birtoklás. Azt hittem, a szeretet az, de ahogy jobban belemerültem, rájöttem, hogy a birtoklás gyökerei mélyebbre nyúlnak, a félelem talajában. Féltelek, attól, hogy elveszítelek. Féltelek, hogy valaki más szívében találsz majd otthonra, nem az enyémben. És ez a félelem obsidiánná dermedt a lelkemben, éles, rideg kötelékké, ami fojtogatott.

Egy régi legenda jutott eszembe, egy csillagokból szőtt történet, mely szerint az első ember, aki birtokolni mert egy csillagot az égen, örökre elveszítette a fényét. Értem már. A birtoklás nem más, mint a szabadság elvétele, a sajátunké is. Hiszen, ha ragaszkodom hozzád, elveszem a jogot, hogy saját utadat járd, hogy a saját fényed ragyogd. És elveszem a saját jogomat is, hogy szabadon szeresselek, feltétel nélkül.

Lassan, óvatosan kezdtem elengedni az obsidián szorítását. Fájdalmas volt, mintha a lelkem egy darabja szakadna le. De ahogy lazult a kötél, egyre tisztábban láttam az igazságot. A szeretet nem birtokol, hanem szárnyakat ad. Engedem, hogy repülj. És hagyom, hogy a te fényed az én utamat is beragyogja, anélkül, hogy el akarnám zárni azt.