A Bizalom Akvamarin Madarai

A bizalom… milyen törékeny ékszer, ha egyszer eltörik, nehezen forrasztódik újra. Mintha egy csapat akvamarin madár lenne, kiket féltőn nevelgetsz a szívedben. Gyönyörűek, szárnyuk a tenger mélyének kékjét viseli, énekük a remény dallama. De egyetlen hirtelen mozdulat, egy szúrós szó, egy árulás szele – és a madarak felriadnak, szárnyra kapnak, s eltűnnek a horizonton.

Volt idő, mikor kertem tele volt velük. Vakon bíztam, szinte már naivan. Azt hittem, a jóság, amit adok, visszatükröződik. Aztán megtapasztaltam a csalódást, a hátba döfést, a kihasználtságot. A madarak elrepültek. A kert csendes lett, sivár.

Hosszú ideig nem mertem újakat nevelni. Féltem az újabb fájdalomtól, attól, hogy újra elveszítem őket. De rájöttem, hogy a bizalom nem egy egyszer használatos tárgy. Nem egy tőke, amit egyszer eljátszol, és vége. A bizalom maga az élet lehelete. Ha megvonod magadtól, megfulladsz.

Így hát elkezdtem újra. Lassan, óvatosan. Nem vakon, hanem bölcsen. Megtanultam figyelni a jelekre, a rezdülésekre. Megtanultam, hogy nem mindenki érdemli meg a madaraim énekét. És ami a legfontosabb: megtanultam, hogy ha egy madár elrepül, az nem az én hibám. Néha a madaraknak menniük kell, hogy megtalálják a saját útjukat, a saját kertjüket. Az én feladatom pedig az, hogy továbbra is tápláljam a reményt, hogy új madarak érkeznek, s újra betöltik a szívemet énekükkel. Mert a bizalom nem naivitás, hanem bátorság. A bátorság, hogy újra és újra kinyisd a szíved, annak ellenére is, ami történt.