A Bizalom Borostyánfényű Madárkája

Olykor, mint megannyi fázós verebecske, összegyűlnek lelkünk zugában a kételyek. Dideregnek ott, apró karmaikkal kapaszkodva a már jól ismert félelmekbe. Nem tudnak repülni, pedig a szívünk legmélyén ott lakik a Bizalom, egy apró, borostyánszínű madárka, melynek szárnyai a Nap aranyló fényével vannak bevonva.

Elfelejtjük, hogy ott van. Elnyomjuk a csicsergését a külvilág zajával, a mások véleményének viharával. Pedig a Bizalom éppen arra vár, hogy szabadon engedjük, hogy a szívünk kertjében szárnyra kapjon. Hogy elvigye a kételyeket, mint a szél a faleveleket.

Észrevettem, hogy akkor tudom leginkább hallani a hangját, amikor lecsendesítem magam. Amikor a természet ölébe menekülök, amikor a csillagok néma tanúi előtt megnyitom a szívem. Akkor jön elém, nem tolakodóan, hanem szelíden, mint egy régi barát. Emlékeztet, hogy bízzak a bennem rejlő erőben, a sorsban, a láthatatlan szálakban, melyek összekötnek mindent és mindenkit.

Mert a Bizalom nem vak hit. Hanem a tudat, hogy a bukásokból is tanulhatunk, hogy a nehézségek megerősítenek, és hogy a szeretet, az a legfényesebb csillag, ami mindig utat mutat a sötétségben. Engedjük hát szárnyra a borostyánszínű madárkánkat, és hagyjuk, hogy elvezessen minket a valódi önvalónkhoz.