A Bizalom Citrin Napfonata

Emlékszem, kislányként a nagymamám kertjében töltöttem a nyarakat. Ő volt a bizalom maga. Minden szavában, minden mozdulatában ott volt a mély meggyőződés, hogy a világ jó, és hogy az emberek alapvetően jók. Én pedig vakon hittem neki. Aztán felnőttem. A világ – és az emberek – bonyolultabbnak tűntek, mint a nagyi kertje. A csalódások apró, szúrós kövei pedig elkezdték feltörni a bizalmam talaját. Egyre nehezebben nyitottam meg a szívem, egyre inkább a félelem lett a vezérfonal. Mintha egy láthatatlan pajzsot növesztettem volna magam köré, ami távol tartotta a fájdalmat, de egyben a szeretetet is.

Évekkel később egy meditáció során egy élénksárga fény jelent meg előttem. Citrin, sugallta a belső hang. A napfonat csakrámhoz kapcsolódott, és hirtelen megértettem, mi hiányzik: a bizalom. Nem a naiv hit, hanem a bölcs bizalom. Az a bizalom, ami nem vár el semmit, hanem egyszerűen elfogadja a dolgokat úgy, ahogy vannak, tudva, hogy minden tapasztalásnak helye van az életemben. A citrin emlékeztetett arra, hogy a bizalom nem gyengeség, hanem erő. Nem azt jelenti, hogy vakon kell hinnem mindenkinek, hanem azt, hogy megengedem magamnak, hogy sebezhető legyek, hogy megnyíljak a lehetőségekre, hogy higgyek az Univerzum gondviselésében. Most már tudom, hogy a nagymamám bizalma nem a világtól való elzárkózás volt, hanem éppen ellenkezőleg: a teljes elfogadása. És ezt az elfogadást próbálom most én is megtanulni.