A Bizalom Éteri Hárfája

Oly sokszor hallottam a bizalomról, mint valami törékeny virágról, melyet óvni kell a zord szelektől. Pedig a bizalom nem virág, hanem egy éteri hárfa. Húrokból szőtt, finom rezgésekből épülő hangszer, melynek hangja a lélek legmélyébe hatol.

Egy nap, a lélek sivatagában vándorolva, szomjan és kimerülten botlottam egy oázisra. Egy öregember ült a forrás mellett, szemeiben a csillagok bölcsessége tükröződött. Vizet kínált, s én habozás nélkül elfogadtam. Míg ittam, megkérdezte: "Bízol-e a vízben, mely életet ad?"

Elcsodálkoztam a kérdésen. "Persze" - válaszoltam. "Hiszen látom, hogy tiszta és friss."

Erre az öregember elmosolyodott. "És bízol-e a kezemben, mely neked nyújtotta? Mert a víz csak a forma. A bizalom maga az a kapocs, mely a szíveink között szövődik, a hajlandóság, hogy megnyíljunk a másiknak, anélkül, hogy félnénk a csalódástól."

Akkor értettem meg, hogy a bizalom nem naivitás, hanem bátor döntés. Nem vak hit, hanem a lélek szabad választása. Mert amikor bízunk, nem csak a másiknak adunk ajándékot, hanem önmagunknak is. Lehetővé tesszük, hogy a szívünk hárfája megszólaljon, s dallamai gyógyítsák a világot. Még akkor is, ha a húrok időnként elszakadnak. Mert a zene sosem hallgat el teljesen.