A Bizalom Lazúr Kék Hídja

Olykor az élet egy mély szakadék, mely két partot választ el: a jelenünk kényelmes, megszokott oldalát, és a jövő ismeretlen, de potenciálisan gazdagabb vidékét. A félelem ködbe burkolja a távolabbi partot, a bizonytalanság szele pedig suttogva próbál lebeszélni az átkelésről. Pedig ott, a túloldalon vár ránk az a lélek, akivé válni szeretnénk, az a boldogság, amire vágyunk, az a harmónia, amiért imádkozunk.

A híd, mely átível a szakadékon, a bizalom. Nem egy masszív, betonból öntött építmény, hanem egy finom, lazúr kék szálakból szőtt légi alkotás. Minden egyes szál egy-egy lemondás a félelemről, egy-egy beleegyezés a bizonytalanságba, egy-egy lépés a hit útján.

Én is sokáig álltam a szakadék szélén, a bizalom kék hídja helyén csak űr tátongott. Féltem, hogy a híd nem tart meg, hogy a mélység elnyel. Aztán egy napon, mikor a Hold a Nyilas jegyében állt, és a kalandvágy szította a szívemet, megláttam a híd első, finom szálát. Megfogtam, és éreztem, hogy tart. Lassan, óvatosan, elkezdtem rálépni. Minden lépés újabb bizalmat követelt, minden újabb bizalom erősebbé tette a hidat.

Nem volt könnyű az átkelés. A szél fújt, a köd sűrűsödött, de én a kék szálakba kapaszkodva, a szívem mélyén lakozó tudással haladtam előre. És végül, mikor a lábam megérintette a túlpart talaját, a félelem köde felszállt, a táj pedig fényárban úszott. Megértettem, hogy a bizalom nem vak hit, hanem a bátorság érett gyümölcse, a szeretet útja önmagunkhoz.