A Bizalom Ónix Szárnyainak Súlya

Emlékszem, egy sziklakert közepén találtam magam, lábaim alatt apró, fekete ónix kövekkel. A nap égetett, a levegő vibrált a hőségtől, és a szívem – valahogy üresnek tűnt. Egy hang azt súgta, ne bízz senkiben, mindenki elárul. Egy régi csalódás mérge szivárgott, megbénítva a szárnyaimat. Néztem a kaktuszokat, ahogy türelmesen várják az esőt. Nem kételkednek, csak léteznek, bíznak a körforgásban.

Észrevettem egy apró madarat, melyik az egyik sziklára szállt. Körültekintett, majd nekem repült, egy apró magot ejtve a kezembe. Egy egyszerű gesztus, mégis feltöltött valami mélyről jövő érzéssel. A bizalom apró magja volt. Nem a vak bizalom, hanem az, melyik megfontolt, éber, és tudja, hogy a sebek is tanítanak. A bizalom kockázatvállalás, de nem vakmerőség. Észrevettem, hogy minden lélegzetvétellel a súlyos ónix szárnyak egyre könnyebbek lesznek. A bizalom nem azt jelenti, hogy soha nem csalódunk, hanem azt, hogy van bátorságunk újra repülni, még akkor is, ha korábban már lezuhantunk. A madár elrepült, én pedig elindultam a sziklakertből, a szívemben egy apró, ónix-színű szárnnyal, mely emlékeztetett a bizalom súlyára és erejére.