A Bizalom Rodokrozit Ösvénye

Néha úgy érzem, mintha egy sűrű köd ereszkedett volna a szívemre. Nem félelem ez, nem szorongás, hanem valami sokkal alattomosabb: a bizalom hiánya. Nem a bizalom hiánya másokban, hanem a bizalom hiánya önmagamban, az életben, a láthatatlan erőkben, amelyek a háttérben szövögetik a sorsunk fonalait. Olyan ez, mintha egy gyönyörű, virágzó kertet látnék, de képtelen lennék elhinni, hogy a virágok valóban életerőtől duzzadnak, hogy a nap valóban melegíti őket. Mintha valami titkos, rejtett rothadás árnyékolná be a látványt.

Egy nap, mikor épp ebben a ködös állapotban vergődtem, sétálni indultam az erdőben. A fák között, a madarak énekét hallgatva, rátaláltam egy apró, eldugott ösvényre. Nem volt feltűnő, de valami vonzott hozzá. Követtem, és ahogy haladtam előre, a fák ritkulni kezdtek, és a fény egyre erősebben szűrődött át a lombkoronán. Végül kiértem egy kis tisztásra, ahol egyetlen hatalmas rodokrozit kő állt. A kő rózsaszín színe pulzált, mintha belülről világítana.

Éreztem, hogy le kell ülnöm a kő mellé. Ahogy hozzáértem, egy hullámnyi melegség futott végig rajtam. Bezártam a szemem, és mélyeket lélegeztem. Ekkor megláttam magam előtt egy képet: egy kisgyermeket, aki félelem nélkül szalad egy virágos réten. Nem aggódik, hogy elesik, nem kételkedik abban, hogy a nap melegen fogja sütni. Egyszerűen csak élvezi a pillanatot, bízik a talajban, ami a lába alatt van, bízik a levegőben, amit beszív.

Megértettem. A bizalom nem valami, amit keresni kell, hanem valami, ami bennünk van, ami velünk született. A bizalom emlékezés. Emlékezés arra, hogy a világ nem ellenünk, hanem értünk van. Emlékezés arra, hogy az