A Bizalom Türkiz Óceánja

Létezik egy türkiz óceán bennünk, a Bizalom tengere. Nem mindig simogató hullámokkal fogad, néha viharok korbácsolják, mélyén pedig sötét árnyak leselkednek. Évekig építettem homokváram a partján, védve a külső veszélyektől, de ahelyett, hogy megmerítkeztem volna benne, inkább csak távolról csodáltam a színét. Megtanultam olvasni a jeleit, de sosem engedtem el igazán a kontrollt.

Aztán egy nap, egy váratlan szélvihar elsodorta a homokváramat. Mindent, amiben addig hittem, amit biztonságosnak véltem. Fájdalmas volt, de ahogy a hullámok visszahúzódtak, egy csodálatos kagylóhéjat pillantottam meg a helyén. Belehallgattam, és a Bizalom óceánjának suttogását hallottam.

Rájöttem, hogy a bizalom nem azt jelenti, hogy sosem ér minket csalódás, hogy sosem zuhanunk mélyre. Hanem azt, hogy akkor is képesek vagyunk megtalálni az iránytűt a viharban, hogy akkor is van erőnk felépülni, még szebben, még erősebben. A bizalom a mélybe merülés képessége, a feltétel nélküli elfogadás annak, ami van, és a remény, hogy a következő hullám valami gyönyörű újat hoz a felszínre. Azóta néha még építek homokvárat, de már tudom, hogy az igazi kincs a türkiz óceán mélyén rejtőzik. És bízom benne, hogy eléggé bátor vagyok ahhoz, hogy újra és újra elmerüljek benne.