A Bizalom Zafír Hídjai

Néha úgy érzem, mintha egy szakadék szélén állnék, a másik oldalon pedig valami gyönyörűség várna rám, valami teljesség, amiről eddig csak álmodtam. És a szakadék? Az maga a bizonytalanság, a kétely, a félelem attól, hogy nem vagyok elég jó, hogy elbukom, hogy csalódást okozok. Sokszor ahelyett, hogy megpróbálnék átkelni, inkább hátat fordítok, visszabújok a komfortzónámba, a már ismert, biztonságos, de egyben szűkös világomba.

Egy régi legenda jut eszembe, egy zafír hídjáról szól, mely a legmélyebb szakadék felett ívelt át, de csak azok láthatták, akik képesek voltak teljesen megbízni önmagukban és az Univerzumban. A híd a szívük hitén táplálkozott, és ha egy pillanatra is megingott a bizalmuk, a híd köddé vált, a bátortalan pedig a mélybe zuhant.

Évekkel ezelőtt, egy nehéz időszakban, amikor minden összeomlani látszott körülöttem, egy öregasszony mesélte ezt a történetet. Akkor még nem értettem igazán, de valami mélyen belül megérintett. Most, ahogy újra itt állok a szakadék szélén, eszembe jutnak a szavai: "A híd mindig ott van, gyermekem. Csak a szemednek kell meglátnia."

Talán a híd nem kézzelfogható, nem egy szilárd, betonból épített valami. Talán a híd maga a bátorság, a hit, a remény, mind-mind apró, zafírkék szilánkok, melyek egymáshoz kapcsolódva alkotnak egy járható utat. És talán a legfontosabb az, hogy merjek bízni abban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy az Univerzum, a sors, a Gondviselés (nevezzük bárhogy) nem akarja, hogy elbukjak, hanem éppen ellenkezőleg: a szárnyaimat akarja megtanítani repülni.

Ezért most, ahelyett, hogy félnék, mély lélegzetet veszek, és elindulok. Nem látom a teljes hidat, csak az első zafírkövet, de bíz