A Bizonytalanság Aquamarin Ködfátyla

A bizonytalanság… olykor egy hűvös, áttetsző ködfátyolként borul ránk, elhomályosítva a távoli csúcsokat, a következő lépést. Nem démoni sötétség ez, nem a félelem fullasztó ölelése, sokkal inkább egy halk suttogás, mely elbizonytalanítja az iránytűt, megkérdőjelezi a biztosnak hitt talajt.

Emlékszem egy régi történetre, egy hajósról, aki a legnagyobb viharokat is túlélte, ám egy nap a köd sűrűségétől megrémült. Nem a hullámok ostromolták, nem a szél tépte a vitorlákat, hanem a látóhatár hiánya. Azt mondta, sosem érezte magát ennyire elveszettnek, mert nem a külső erőkkel kellett megküzdenie, hanem a saját bizonytalanságával.

Én is így érzem néha. Mintha a jövő egy nagy, fehér vászon lenne, ahová bármi festhető, de még nem látom a színeket, az ecsetvonásokat. Ilyenkor hajlamos vagyok görcsösen kapaszkodni a már ismertbe, a megszokás biztonságába, pedig a köd épp azt üzeni: ideje elengedni az irányítást.

A bizonytalanság ugyanis nem feltétlenül ellenség. Lehetőség is, hogy elengedjük a merev elképzeléseket, a szigorú terveket, és hagyjuk, hogy a szívünk vezessen. Hogy ne a fejünk, hanem az intuíciónk döntsön. Mert a köd mögött is ott van a Nap, csak most nem látjuk. Bízzunk benne, hogy a fény, ha eljön az ideje, megmutatja az utat. Addig pedig lélegezzünk mélyeket, és fogadjuk el, hogy a bizonytalanság is része az élet táncának. S talán épp ez a ködfátyol teszi majd igazán különlegessé a következő állomást.