A Bűntudat Lila Ködfátyla

A bűntudat… mintha lila ködfátyol ereszkedne a lélek tájaira. Nem a tett súlya, az a maga valójában ott áll, szembenézhető, megérthető. Nem! A bűntudat az a torz tükör, ami elferdíti a képet, ami suttogva ismételgeti a hibát, ami megakadályozza, hogy a fény áttörjön. Mintha egy elfeledett, aprócska hazugság lassan, észrevétlenül fonná be a szívünk.

Egy öregember ült a folyóparton, napnyugtakor. Hosszú életében sok döntést hozott, jót és rosszat is. De egyvalami, egy ifjúkori meggondolatlanság árnyéka sosem távozott. Nem a tett maga kínozta, hanem az érzés, hogy megtehette volna másképp. Azt hitte, a bűntudat örök rabja. Egy nap, ahogy a víz csobogását hallgatta, hirtelen megértette: a folyó sem tartogatja a múltat. A víz elfolyik, viszi magával a szennyet, a sarat, mindent. A bűntudat is csak egy hordalék. Engedni kell elfolyni. Megbocsátani magunknak, hogy tökéletlenek vagyunk, hogy hibázunk. Mert a hibákból tanulunk, azok formálnak minket. A bűntudat ködfátyla csak akkor oszlik fel, ha a megbocsátás napja felkel. A lila köd helyét pedig átveszi a remény aranyló fénye. A naplemente nem a vég, hanem egy új kezdet ígérete.