A Büszkeség Arany Kalitkájának Éneke

Oly sokszor építünk magunk köré magas falakat, aranyból szőtt börtönöket. Ezeknek a falaknak az alapja a büszkeség, mely éppúgy lehet pajzs, mint teher. Évekkel ezelőtt találkoztam egy idős fafaragóval, aki a hegyek között élt. Munkái csodálatosak voltak, a fa megelevenedett a keze alatt. Ám a tekintetében valami ridegség lakozott, egyfajta megközelíthetetlenség.

Egy nap megkérdeztem tőle, miért nem adja el a szobrait, miért nem engedi, hogy mások is gyönyörködjenek bennük. Azt válaszolta, hogy a munkái tökéletesek, nem érdemesek arra, hogy a tökéletlen világban létezzenek. Az ő művészete túl magasztos a közönség számára. Akkor értettem meg, hogy a büszkesége, a tökéletesség iránti vágya fogságban tartja. Bezárta magát a saját alkotásainak dicsőségébe, elszigetelve magát a valódi kapcsolódástól és az igazi kiteljesedéstől.

Néha nekünk is le kell bontanunk a magunk építette arany kalitkákat, még ha az ijesztő is. Engedjük meg magunknak, hogy esendőek legyünk, hogy hibázzunk, hogy tanuljunk. A valódi szépség nem a tökéletességben rejlik, hanem az emberiességben, a sebezhetőségben, a kapcsolódásban. Engedjük, hogy a napfény behatoljon a kalitka rácsai közé, és lássuk meg, hogy a szabadság sokkal értékesebb, mint bármilyen arany.