A Büszkeség Aranyketrecének Rabsága

A hajnali Nap első sugarai aranyporral hintették be a szobám, ám a lelkem mélyén mégis sötétség tanyázott. Tegnap este… Tegnap este szavaim olyanok voltak, mint a jégcsapok, hidegek és élesek. A büszkeségem emelte fel a hangom, az egóm táplálta az igazságtalanság érzését. Láttam a másik szemében a fájdalmat, a csalódottságot, de képtelen voltam megállni. Azt hittem, ha engedek, az a gyengeség jele. Pedig a valódi erő abban rejlik, ha képesek vagyunk elismerni a tévedéseinket.

Ma reggel, ahogy a Nap egyre magasabbra hág, a lelkem mélyén is olvadni kezd a jég. A büszkeség aranyketrece, melyben fogva tartottam magam, lassan repedezni kezd. Megértem, hogy a szeretet nem verseny, hanem egy áramlás, és ha elzárjuk magunkat a megbocsátás felé, akkor elzárjuk magunkat magától az élettől is. Talán ma lesz az a nap, amikor végre megtöröm a ketrec zárait, és szabadon engedem a szívemet a szeretet fényébe. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de a szabadság íze megéri a fájdalmat. A Nap tovább emelkedik, és vele együtt az elhatározásom is.