A Büszkeség Aranyló Pókhálója

Olyan finom, olyan észrevétlen tud lenni. Az aranyló pókháló, mely a büszkeség fonalából szövődik. Nem durva rabság, mint a félelem ébenfa barlangjai, nem is lánc, mint a ragaszkodás rozsdás vasláncai. Hanem egy finom háló, mely csillogó ígéretekkel kecsegtet. Azt suttogja, „Nézd, milyen ügyes vagy! Nézd, mit elértél! Másoknak ez nem sikerült volna!” És lassan, észrevétlenül körülvesz, elszigetel.

Egy idős mester egyszer egy hegytetőn lakott, messze a világi zajtól. Bölcsességét sokan keresték, de ő csak azokat fogadta, akik alázattal érkeztek. Egy nap egy ifjú érkezett hozzá, aki híres harcos volt, számos csatát nyert meg. Büszkén mesélte el tetteit, várva a mester elismerését. A mester csendben hallgatta, majd vizet kért a forrásból. Amikor a harcos visszatért a vízzel, a mester azt mondta: "Először öntsd ki a poharadat, mielőtt beletöltöm a vizet." A harcos értetlenül nézett, majd tiltakozott: "De mester, akkor elveszítjük a vizet!" A mester elmosolyodott: "Éppen így van ez a tudással is. Ha a poharad tele van a büszkeséggel, nem fér bele semmi új."

A büszkeség nem mindig nyilvánvaló nagyképűség. Néha csendes megelégedettség, a hit, hogy már mindent tudunk. Pedig az élet egy örök tanulási folyamat. Minden nap új leckét hoz, új nézőpontot kínál. Ha a szívünk tele van a saját nagyságunk visszhangjával, nem halljuk meg a világ suttogásait. Engedjük meg magunknak a sebezhetőséget, az alázatot. Törjük át a büszkeség aranyló pókhálóját, és lélegezzünk be a szabadság tiszta levegőjét.