A Büszkeség Borostyán Börtöne

Évekig építettem. Gondosan, tégláról téglára. A tudás, a tapasztalat, a sikerek tégláit használtam, hogy magas falakat emeljek magam köré. Azt hittem, védelmet nyújt. Azt hittem, megóv a sebezhetőségtől, a kételyektől, a világ ítéletétől. Borostyán színű volt a fal, meleg, hívogató. De valójában egyre szűkebb lett a tér, egyre kevesebb fény jutott be.

Észrevettem, hogy már nem hallom a szívem suttogását, csak a büszkeségem visszhangját. Rájöttem, hogy a fal, amit a védelem érdekében emeltem, a börtönömmé vált. A borostyán ragacsos lett, fogva tartott, nem engedett el. Nem engedte, hogy hibázzak, hogy tanuljak, hogy fejlődjek. Mert a büszkeség nem engedi, hogy gyengének látszódjunk.

Egy nap, amikor a nap sugarai áttörtek a fal repedésein, egy apró virág bújt ki a borostyán közül. Egy vad virág, tele élettel és alázattal. Megértettem. A valódi erő nem a falakban rejlik, hanem a virágban, abban a képességben, hogy a sötétben is megtaláljuk a fényt, hogy a keménységben is megtartsuk a gyengédséget. Elkezdtem lebontani a falakat. Nem volt könnyű, de minden téglával egyre szabadabb lettem. A büszkeség borostyán börtöne helyett, az alázat kertjét kezdem el gondozni.