A Büszkeség Füstkvarc Tornya

Évekig építettem. Szilárd alapokra, a saját igazam köveiből. Minden téglát a saját erőmmel faragtam, minden illesztést a saját tudásommal helyeztem a helyére. Lassan, de biztosan magasodott az égre a Büszkeség Füstkvarc Tornya. Gyönyörű volt, a maga rideg módján. Senki sem érhetett a közelébe, csak én. Odafentről, a magasból néztem a világot, távol a hétköznapi zűrzavartól, biztonságban a saját tökéletességemben. Azt hittem. Aztán egy nap, egy apró repedés jelent meg az egyik kövön. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Hiszen az én tornyom erős, megingathatatlan. De a repedés egyre nőtt, egyre több lett belőle. És egyszer csak, egy viharos éjszakán, amikor a Hold épp a Skorpió jegyében járt, az egész torony összeomlott. Darabokra hullott minden kő, a földre zuhant minden illúzió. Ott álltam a romok között, védtelenül, kiszolgáltatva. És akkor értettem meg. A büszkeség nem erő, hanem gyengeség. Egy torony, ami elválaszt a világtól, ahelyett, hogy összekötne vele. Most újra építkezem. De már nem a saját igazam köveiből. Hanem a szeretet, az elfogadás és az alázat tégláiból. Egy szerényebb, de sokkal melegebb otthont. Egy otthont, ami nyitva áll mindenki előtt.