A Büszkeség Krizokolla Zöld Falai

A krizokolla. Mélyzöld, márványos kő, néha azúrkékkel színezve. Azt mondják, a kommunikáció köve. De én most a falait látom benne. A büszkeség falait.

Évekkel ezelőtt, egy vitában, egy olyan emberrel, akit szerettem, a szavak úgy pattogtak körülöttem, mint jégeső a tetőn. Mindkettőnknek igaza volt, a saját szemszögéből. De ahelyett, hogy hidat építettem volna a szakadék fölé, én falat emeltem. Krizokollából. A büszkeségből szőttem a köveket, és a ragaszkodás cementjével tapasztottam őket egymáshoz.

És miért? Mert azt hittem, ha engedek, ha elismerem, hogy a másik szempont is érvényes lehet, akkor veszítek. Kicsinek, gyengének tűnök. A krizokolla fala megvédett. Nem kellett szembenéznem a saját sebezhetőségemmel, a tévedéseimmel.

De a fal, ami elválasztott a fájdalomtól, elválasztott a gyógyulástól is. Elválasztott a kapcsolattól. A krizokolla zöldje, ami elvileg a kommunikáció szimbóluma, valójában elnémított. Bezárt.

Most, évekkel később, a krizokolla falak még mindig ott magasodnak, de repedeznek. A múlt emlékei, mint borostyán, lassan befutják. És néha, a repedéseken át, látom a másik oldalt. Látom azt az embert, aki éppúgy védekezett, éppúgy félt a veszteségtől.

Talán sosem fogom teljesen lebontani azokat a falakat. De ma már tudom, hogy minden egyes tégla, amit ledöntök, egy lépés a szabadulás felé. Egy lépés a valódi kommunikáció felé. Egy lépés a szeretet felé, ami erősebb a büszkeségnél. A krizokolla nem csak fal lehet, hanem átjáró is. Csak rajtunk múlik, melyik utat választjuk.